Mária csak nyeldekelni tudott
ilyen nyilvánvaló rágalmazás hallatán. Én mindössze egyszer fizettem ki az éttermi számlát, akkor is csak azért, mert Joe véletlenül otthon felejtette a tárcáját, még jogosítvány sem volt nála, erre is csak akkor döbbent rá, amikor fizetésre került sor. Nyilván nem hagyhattam kínos helyzetben,
***
doros judit
Nagyanya
Nagyanya kilencvenéves.
Jól tartja magát, azt mondja mindenki. Gyógyszert nem szed, helyette minden reggel megiszik egy kupica szilvapálinkát, este pedig vízzel hígított, cukorral kissé megédesített házibort kortyol. Ha fáj a torka, pemete fűcukorkát szopogat, ha náthás lesz, vöröshagymahéjból készült teát iszik. Minden este megnézi a híradót, s az eseményeket olykor zsörtölődve kommentálja, de sosem bosszantja fel magát komolyan.
Nagyanya félig-meddig természeti csoda. Ezt mondta róla a szemorvos, amikor felkerestük a kórházban, vasárnap, hogy kikerüljük a tumultust, várakozást. Az alsó szemhéja volt begyulladva, nem akart gyógyulni. Fél éve jött ki rajta először a jégárpa, akkor hetekig borogattuk, mire elmúlt. Mostanában megint piros a szeme alja, zsebkendővel dörgöli, ám attól még inkább kisebesedik.
– Doktor úr, az én szememből úgy dől a víz, mint a zápor – mondja komoly hangon nagyanya, s bütykös mutatóujjával figyelmeztetően integet hozzá. – Nem javul ez már meg soha az életben, kár vele foglalkozni.
Áll az öregasszony, mint egy sudár jegenye. Talán a szelíd szomorúfűz jobban illene rá, de nekem mindig egy büszke fa jut eszembe róla.
***
fetykó judit
Epreskert
10.
Magasra nőtt az ezüstfenyő, amit azon a tavaszon ültetett Boros Sanyi, mikor beköltöztek a házba.
Nagy renoválás előzte meg a költözést, minden kifestve, a padlók felkenve világosbarna lakkfestékkel, (Busa Julika se álmodná szebbre, s mennyire örült volna, ha náluk is ilyen a padló!) a veranda, a konyha betonjára linóleum került. Sanyi felásta a kertet, a kapu és a bejárat közti keményre taposott utat lebetonozta, a szélét kirakta téglával, lemeszelte, ahogy a szomszédokban látta, rózsát ültetett a bejárati ajtó elé. Maga hegesztette a vaskaput, segítséget kapott az oszlopok bebetonozásánál a szomszédoktól, akik eljöttek egy kis férfimunkára, megismerkedésre. Vékony, rebbenő tekintetű asszony hozta a kínálást. Sanyi mosolygott, gördülékenyen, sokat beszélt, fűzte a tréfás mondatokat. Hamar barátkozott.
A hazatérő férfiak beszámoltak az asszonyoknak; úgy néz ki, jó a csere. Busáék rendes embereknek adták el a házat. Az újak eljártak dolgozni, a kisgyerekeket hajnalban vitték, délután hozták, a kisfiú beteges volt, alig bírt ki egy-két napot bölcsődében, rögtön belázasodott. A sovány, rebbenő tekintetű anya sírt, tehetetlen volt, rohangált az orvos, a munkahely, a lakás között.
***
váradi józsef
Egyedül haza felé
-Hát, lelkem Julanén', én mondom neked, hogy ezeket a vasúti kocsikat nem nekem méretezték. Tiszta egyedül szállok le az egész vonatról. Valahogy kín-keservesen lekászálódok. Magasan van a lépcső, de menni kellett, nem lehetett halogatni. Menet vittem valami apróságokat az unokáknak. Az átalvetőmet, még ahogy lekapom. Szerencse, nem vettem sok vagy nehéz dolgot a városban. S a vonat már is elindult. Olyan vonatvezetők vannak, hogy a Kisrétnél már úgy robognak, mintha tévedésből gyorsvonattá lettek volna. Na, még eligazítom a felső szoknyám s a kötényem, a kendőm újra kötöm. Haza érkeztem. Vagyis csak az állomásra. Szerencse, hogy van ez a hely, mert az égiek tudnák megmondani, mi lenne velünk. Hát jól el lennénk dugva az Isten háta mögé. A veresmarti vágás az égre nyílik, szokás mondani, de akkor csak az égből is látszik. Most épp csak egyedül jöttem, de van, amikor nagyon sokan szállnak fel vagy le. Nemcsak a gyárakba eljárókra gondolok. Az állomásfőnök ma Jani, még megvár és köszön. Szalutálva vár és lóbálja a palacsintasütőjét. Kedves fiú, a Bartha Lujzi kisebb fia. Kijárta azt a sok iskolát, a messze idegenbe, ahol ki tudja csak álmodta az itthoni szót. Ügyes gyereknek kell legyen. Lujziék pedig nem voltak valami nagy iskolások.
***
még szőke angyalhaja is csak úgy kacagott. - A bőröd. A bőröd, meg a hajad, meg a szád… - felelte a fiú, és próbálta megcsókolni.
- Jaj,hagyjál már, nem hallod, hogy jön a vonat? Még valaki meglátja, hogy mit csinálunk mi itt… - évődött a lány, és leterített kendőjére ülve nézett a hang irányába. A fiú egyik akácfa törzsének támaszkodva állt, zsebre tett kézzel, sajnálta nagyon a füstbe ment csókot.
- Ne ülj le, te, te, még megfázol! Ismered talán a mondást, hogy lánynak nem szabad földre ülni az r betűs hónapokban. Öreganyám is mindig mondja… - tette hozzá a nyomaték kedvéért, mert a lány megint csak kuncogott. A fiú azon
gondolkodott, hogyan lehetséges, hogy Isten teremtményei között effélék is akadnak, mint ez a lány. Ilyen szívet fájdítóan szőkék, ilyen gyöngysor-fogúak, ilyen gurulós nevetésűek, akiktől a férfiember teljesen elgyengül.
***
t. ágoston lászló
Míg Borikából néni lett
Borika néni, özvegy Kalamár Mihályné nem volt se jobb, se rosszabb a többi nyolcvankét éves öregasszonynál. Ott lakott a folyosó végén, az első emeleti szoba – konyhában immár negyvenhat éve, mióta a kerületi tanács kiutalta neki, a férjének, meg a három gyermeküknek. No persze nem ment ám az olyan könnyen akkor sem, mint ahogy ezek a mai fiatalok elképzelik. A pénzért az ő idejükben is nagyon meg kellett dolgozni, hacsak nem volt az embernek valami magas állásban lévő ismerőse, jóakarója, vagy efféle. Hát nekik aztán nem volt. Olyannyira nem, hogy még a faluból is el kellett jönniük, ahol dinnyések voltak. El hát, mert a Miskának, az urának már legénykorában is akkora volt a pofája, hogy majd’ minden vasárnap összeakaszkodott valakivel a kocsmában, aztán vagy őt hagyták helyben, vagy ő agyabugyálta el a másik legényt. Kemény kötésű, nagydarab ember volt, többnyire ő dobta ki a másikat az ajtón. Akkoriban ez volt a szokás.
Tulajdonképpen így is ismerte meg. Mármint közelebbről, mert különben egy faluban laktak. Akkor már volt neki egy majdnem vőlegénye, a Jóska. Ősszel, meg télen, amikor már betakarodtak a határból, majd’ minden vasárnap volt valahol valami mulatság. Hol a kocsmában, hol a gazda körben, mikor hol. Ők is elmentek a Jóskával, meg az anyjával táncolni.
***
balogh p. ferenc
Hol lakik a boldogság mostanában?
A boldogság mostanában huzatos kapualjakban, boltok előtti zsúfolt járdákon, metrólejáratok melletti könyves asztalok környékén lakik, és pár forintért meg is vásárolható.
Történetünk konkrét boldogsága – egy fekete képeslap, rajta vörös betűkkel: Boldog vagyok! –, egy könyvárus pultja mellett támaszkodott társainak, észrevétlenül simult az őszi délutánba. Nem tudni honnan, hirtelen tömeg lepte el az utcákat, bevásárlószatyros asszonyok jelentek meg a téren, többen odaléptek a könyvekhez, rutinosan végigpásztázták a kínálatot, sorra vették a szakácskönyveket, ilyen könyvek egyébként tucatjaival voltak már otthon, de ezek most mégis izgalmasabbnak tűntek, még színesebbnek látszottak, ezekből talán még jobb vacsorákat lehet készíteni a férfinek, gondolták, de mégsem vettek belőlük, inkább a szakkönyveket lesték, hogyan legyünk gazdagok, mi a titka a biztos fellépésnek és hasonlók. Végül jöttek a képeslapok amúgy levezetésképpen, de itt rögtön látszott: vásárolva lesz. Az asszonyok habozás nélkül a Boldog vagyok! feliratú képeslapot kérték, örömmel nyitották ki pénztárcájukat, és mosolyogva köszöntek el az eladótól.
***
verzár éva
Gubera
Jó reggelt aggyon Isten!
Jó reggelt.
Jó hejjen járok? Fogságba vótam, s az asszony felküdött Pestre, mer aszt mogya, hogy itt a fogságért lehet szőnyeget kapni. Ojjan úriasat. Nem jó mán neki a rongy, avval eszi az életemet mán egy jó hónapja, vagy még több es.
Azonnal fogadja a főnököm, foglaljon helyet Uram.
Hát nem ülnék sokat, mer még a bótba es el kellene mennyek, s az esti vonattal vissza, haza.
Szerencséje van, fáradjon be, kapcsoltam Asternák urat, kész fogadni Önt.
Jó napot aggyon Isten!
Jó napot. Kérem, foglaljon helyet.
Künn es mondám, hogy sokat nem ülnék, csak tuggya fogoj vótam, s azér jöttem, hogy kárpótoljanak engem es, az asszony szerint jár nekünk es valamijen szulák szőnyeg.
Nem szulák uram, más annak a neve.
A mán mindegy, nekem ezt monta az asszony, hogy el ne felejcsem, gondojjak arra az aranyos, nagycsöcsü, drága hangú kincsemre, vagy a pityóka között mászó burjányra, amit reggelente a disznyóknak szedek. Úgy eszik asztot, mind a mannát, azok az állatok! Hát én ezér így mondom, de maga írja úgy, ahogy azt itt kell, s amiér aggyák aszt a szőnyeget.
Neve?
***
