MÁRCIUS
Most, hogy az égröl a Tél bús fellegeit lesikálták,
és ragyogó tükrét nézi kacéran a Nap,
és ha az éjjeli égen ezer csillag kivirágzik,
szikrázó lángjuk már nem a fagynak üzen,
most mi nehéz elhinni, hogy eddig bírtuk a Télben,
bírtuk a sárt, a fagyot, ronda ragályt, köhögést,
azt, hogy az éj megkezdődött négy óra után már,
s reggel csak nyolckor jött valahára a fény,
és mi bezárva az éji sötétbe, a lázba, a ködbe
kóvályogtunk csak öt kutya hónapon át,
míg ez az éj, ez a fagy s ez a köd lelkünkre vadított
minden szörnyeteget, kit soha nem tür a fény,
mind, kit nem hisz az ész, de szorongva gyanítja a lélek
mélye az észen túl – az tör a Télbe’ reánk,
és sandán, gonoszul, vámpírként szívja a vérünk,
míg testünkben már nem marad életerő,
szívünk mélyén hit, no meg önbecsülés tudatunkban…
Hogy bírtuk tavaszig?! Mily hihetetlen is ez!
S most mi nehéz elhinni, hogy ebből bármi maradhat,
s minden meg nem ujúl, bár kirügyeztek a fák,
hogy mikor elmegy a tél, túlélheti bármi gonoszság,
s gyilkos les, mialatt visszajön életerőm ;
hogy míg az új életről zölden harsog az új fű,
lopva az ős vérszomj felveti újra fejét,
és ezer új testben szolgálják újra a Sátánt
sírjukból felkelt egykori vérebei!
Enyhül már az idő, node merje-e Afrika sarja
vinni az utcán, s tán éppen a villamoson
szép csokoládészín arcát? Szabad-é a cigánynak
kormos képével járni a pesti utat?
S én titkolhatom-é a nevét, s meddig, nagyapámnak,
Klauzál téri derék, bölcs, öreg Izraelét?
Hát miben is bízzam?? Körülöttem zsendül az élet,
s tán mind hóhérok szörny-aratása leszen?!
Nem! Nem!!! Félre, ti Télből ittragadó, sunyi rémek!
Mit tehet itt a Halál?! Érezem, itt a Tavasz!!
Élni kivánok még!!! S oly sok miliárdan a Földön!!!
Végleg nincs sose Tél!!! Így van-e, fű, fa, virág?!!
***
