kortarsak

Keress hazát

Nem-alvadó hiányérzet gyötör.

Mit áhítok, mikor tüdőmbe csorran?

Mint tetszhalott, csokrot, dohányt, gyönyört.

Meredve nézek a saját toromban.

Megillet minden. Értem száll a bor.

De nem fakad a szó, csak bent szivárog,

az illedelmes élet megtorol,

s én nem tudom kilökni, mit kivánok.

Szakadj fel vágy! Mutasd növő sebed!

Mit a világ nem töm be, egyre tágít,

hiába szívsz be tájat, testeket,

hiába gázolsz elmékben bokáig.

Keress hazát! Az űrbe horgonyozz,

s a semmiségnek vetve gyönge hátad,

hol nem perzselhet többé torz nyomod,

egy ifjú istent szűlj, mint az imádat.

Hűs még e táj születni, bizonyára,

de vesd föl mégis meztelen szemed,

tekints az űrbe, és tekints anyádra,

s fiatal isten! Mondd ki a neved!

***

Alázat

Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt

fejemre a perc lágy, szirupos árja,

a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,

magányom mégis csonthéjába zárja.

Kemény vagyok és omló por vagyok,

nem olvadok és nem köt semmi sem,

ketten vagyunk, mikor magam vagyok,

a lelkem szikla, testem végtelen.

De mindez fáraszt. Indulnék tovább,

Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,

– csak már az emlék és valami vágy

fogyó türelmem alján felderengtek.

S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,

s mint szemem alját kék lepi a házat,

belenyugodni lassan, bágyadón,

majd megtanít a virradó alázat.

***

Eszmélet

Eszméljek-e? vagy zsibbadjak tovább

ebben a sűrű, koranyári hőben?

Éles sávokban hull be a világ

homlokom alá: napfény, járda, fák,

s fel-felhasítja a ködöt előttem.

Eszméljek-e a sávos zümmögésből?

Zsalum mögül fölkelni kell-e már?

S mit mondhatok? Mit is tehet e félkör-

formájú homlok, mely egésszel ér föl

nekem – ha közben pusztul a határ?

Nincs mód a tettre. Vágyam: gondolat,

s a gondolattól visszaránt a kín,

hisz romlást csíráz minden pillanat,

s mint virágról, szirmonként hullanak

rólam eszméim, hajam, ujjaim.

Leprás virág. Nem születtem betegnek,

de ízenként kikezd a rothadás.

Hogy mondjam el? Elmém mégsem feledhet,

és a nevetlen, titkos gyökereknek

raja erősebb, mélyebb földbe ás.

Lehull a húsos, langy sziromlevél,

lehullik mind, mi édes és esendő,

kóró-szikáran él a vágy, de él,

s tövig lenyírt eszemben újrakél

út, emlék, erkölcs: irthatatlan erdő.

***

Mindent tudunk

Mindent tudunk. Csak titkolózunk,

akár a találós mesék.

Ki ne derüljön, jól vigyázunk,

amit félünk, s amire várunk,

az iszonyú együgyüség.

Jövendőnk: akárcsak a gyász,

amely már régen megesett,

ismerjük s helyrehozhatatlan.

Mint levelét az ág a fagyban,

számlálgatjuk a perceket.

***

A tó

Van valahol,

van valahol,

valami valahol él.

Jól hallom én, amint suhog

valami lombos, lassu szél.

Jól hallom én, valami forrás,

egy nagy fa odvából ered,

bukdosnak benne föl-le, föl-le

fekete éger levelek.

Van valahol,

van valahol,

valami lassu tó.

Bukdosnak benne föl-le, föl-le

korsók, millió, millió.

Akár galambok szárnya néhol

csobban az égen – bugyborékol

a korsók szájától a tó.

Jól hallom én, mint egyre másra,

galambok szomjas szárnycsapása,

tíz emelet

magasban az önkívület,

testből szakadt szív csobbanása –

Én itt cserép-esőben ázom.

S mérem a véraláfutáson,

korsónak melyik volna jó.

És drótozom, és drót a drótra,

és hallom én, hogy felcsapódva

csobog, csobog a tó.

***

Lélegzet

Ne hagyj el engem, levegő,

engedj nagyot lélegzenem,

angyalruhák lobogjanak

mellkasomban ezüstösen,

akár a röntgenképeken.

Egy ezüstnyárfát adj nekem,

arcom a rezgő lombba nyújtva

hadd fújjam rá lélegzetem,

s ő fújja vissza szüntelen

új, szennyezetlen életem,

mig kettőnk arca közt lebeg

a lélegzetnyi végtelen.

***

Rózsafa

Parnasszien szonett Szigligeten

Kimondhatatlan vágyom azt a percet,

amelyben élek. S el nem érhetem.

Idő, idő! szüntelen benne reszket

a gyönyörűség és a félelem.

A szem fölmagzott, hosszú fűbe gázol,

egy mécsvirág, egy csíkos kerti szék,

gálic-kék szőlők, nádas pincegádor,

egy völgykebel, a tó, a tó, s az ég –

hogy érem el? Hisz úgyis képtelenség,

hogy ott száll az egzotikus jelenlét,

a lepke-Föld a létlen űrön át, –

Hogy érem el a nyíló rózsafát?

Mely szökőkútként dobja fel magát,

és elevennek oly szép, mint az emlék –?

***

Lámpa

Lámpa van a szíved közepében,

Attól fénylik minden porcikád.

Lámpafényed bársonyosra szűröd,

Mégis, ahol vékonyabb a bőröd,

Rózsaszínben földereng a szád.

Hajad, az a fecske-fekete,

Lila szikrát pattogtat az éjben,

Köztük arcod csillog, mint a köd,

Augusztusi csillagok között –

Lámpa van a szíved közepében.

***