Útjaim

Volt, hogy a tófelszínhez közel hajolva hűs habokra lopott csókokat az ajkam -
ám a mélység mégis ismeretlen maradt.
Elnyelte a sűrű hínári nép s a csalóka fény játéka, hogy tükörként látni rajta

inverz tájat: víz színére dőlt dombokat, fákat, s hogy ott látni magamat is benne,

amit épp hozzáér Nárcisz-csók lehelve ajkamhoz az ajkam…

De hát vajon ezt akartam, míg titkait kutattam a tónak...?

S mikor a hegy csúcsára értem, a felhők közé lépve csak a lég lett ritkább,

s nem lett közelebb a messzi, már tudtam: az égből ennyi síkon állva is kapható -
igaz, nem ily karcos, s nem ily felhőtakartan félelmetes....

S hogy ujjam a híg végtelent nem érte be, belé már nem kapaszkodhatott,

s a szikrázó-szép csillagok sebet vertek rajtam, átfújt a szél s a zord kövek közt

magamra maradtan nem volt egy lépés sem tovább...
Vagy ami vitt volna, az hovatovább jobban rémített mint szakadékok mélye:
az az egy lépés Felé követelt folytatást de erőmet vesztve nem volt már hová...

S néha, mikor a síkot járom, s lépteim monoton szaporázom,
olykor elém hull egy csillag vagy egy falevélke...

s ha megszólal egy madár is éppen, mely énekével bíztat: menj tovább…!,
már tudom, hogy ott van a fűben, ott van a fában, s hogy ott van

az ezerszín’ tájban a végtelen, amiért menni kell, és titkokra lelve feledni el,

hogy fárad a láb, s hogy botlik …

Hát ekkor kell a földről sebtibe’ felkelni, s a hegytől botra támaszkodva

szép búcsúkat venni vagy szívdobogva fordulni vissza a billegve ringó, vén csónakba,

mert a felhők rajzán és ábrázatján a Holdnak ott van a jel mit kezem érzett

s mely szívembe lelt magának hű zugot: mert nevedtől nevedig ér minden,

mit feltárt vagy épp eldugott előlem az élet…